A lecsó, bármennyire szeretjük biztos nem ősmagyar étel, tehát Árpád apánk tuti nem puhított hozzá a nyerge alatt húst. Miután a paprika és paradicsom bekerült Európába, Kolombusz ama bizonyos felfedezése után, még évszázadokig nem készítettek lecsót sem nemesek, sem parasztok. A fűszerpaprika már a 18. században elterjedőben volt, de a zöldpaprika és paradicsom csak egy évszázaddal később, a város közeli bolgárkertészeknek köszönhetően kezdett meghonosodni. A paradicsomról ráadásul sokáig azt hitték, hogy mérgező. Az első lecsókat valószínűleg a városi családok vidéki szakácsnői főzhették, hozzácsapva egy kis hagymát vagy tojást a bolgárkertészek sült paprikájához.

Bolgárok ide vagy oda, a lecsót bizony a magunkénak érezzük. Hiába van több országnak saját lecsója (francia ratatouille, arab shaksuka, olasz peperonata) a lecsó elkészítéséről, mi magyarok mégis úgy vitatkozunk, mintha teljesen magyar találmány lenne. Maga a szó eredete egyébként a kutatások szerint egy hangutánzó szó: a lecses kifejezés vidéken, puha nedvdúsat, lottyadtat jelent. Találó 🙂

A lecsó-kultuszt körüllengő nagy kérdések: akkor tehát lehúzzuk a paradicsom héját vagy ne? Belekerüljün a paprika csumája? Fokhagymát és fűszerpaprikát tehetünk bele vagy szentségtörés? Erős legyen vagy ne, kolbásszal vagy anélkül? Esetleg tojással, tejföllel? Egy kis tökös lecsó kaporral, na kóstizod? Igazság szerint ahány ház, annyi lecsó, ha jól belegondolunk, kicsit mindig befolyásolja, hogy éppen mi van otthon, persze a három fő összetevőn kívül, ami a paprika, paradicsom, hagyma. A lecsóról még lehetne locsogni eleget, de hely és idő híján olvasás helyett kóstoljatok inkább bele! Csapjatok a lecsóba és kotyvasszatok egyet, a saját ízlésetek szerint, mert sajna lassan vége a szezonnak!